Név: Kuroshishi Saito
Kor: 19
Nem: Férfi
Kinézet: Haja fekete és nem túl rendezett, ám sosem kócos. Izomzata erőteljes, bár vékonynak tűnik, révén, hogy majd két méter magas. Szeme, akárcsak haja fekete. Gyakran szokták lándzsához is hasonlítani a megjelenését. Előszeretettel hord bármit, amivel arcát elfedheti, hisz nem szereti, ha bámulják.
Jellem: Eléggé magának való személyiség, mely részben szemben áll védelmezői mivoltával. Kevés barátja van és még kevesebb, akiket valóban kedvel is, ellenben akiket elfogad és akikhez ragaszkodik, azokért az életét is bármikor kész lenne odaadni. Modora nyers, az illemre pedig nem sokat ad, ellenben eléggé elnéző másokkal is e téren. Mottója, hogy amit nem vár el másoktól, azt tőle se várják el illetve ennek megfordítása. Általában társaságban keveset beszél, legfeljebb akkor jön rá a beszédes hangulat, ha kellően sokat iszik, vagy ha már bizalmába fogadott személyek társaságában van. Faragatlansága azonban ésszel párosul, így mindig racionálisan próbál gondolkodni, emiatt pedig nehéz kihozni a sodrából.
Kaszt: Védelmező
Felszerelések:
- Vas kard (- 180 érme)
- + 2 erő
- + 1 kitartás
Vas pajzs (- 340 érme)
+ 5 kitartás
+ 5 erő
- 2 gyorsaság
Vastag gyapjúkabát (- 160 érme)
+ 1 kitartás
+ 1 erő
Gyapjú lábszárvédő (- 120 érme)
+ 1 kitartás
Összesen 800 érem, tehát nem marad kezdőtőkém.
Történet:
Apám sajnos nem az a mintaapa volt, akire minden gyerek vágyott. Kevés pénzből éltünk és még kevesebb maradt nálunk, ugyanis a szerencsejátékok bizony nem olcsó időtöltések. Főleg nem akkor, ha az ember nem szerencsés és mégis próbálkozik. Apám pedig pontosan ebbe a kategóriába tartozott.
Anyám elkövetett mindent, hogy legalább mi, gyerekek ne szenvedjünk hiányt semmiben, de sajnos nem sok sikerrel. Három testvérem volt, akikkel már korán megkezdtük az utcagyerekek kemény életét. Ritkaság számba ment, hogy legalább egy pofont vagy ökölcsapást be ne gyűjtöttünk volna valahol, vagy éppen meg ne próbált volna valaki komolyabban is helyre tenni minket. Ennek oka, hogy ha élelem kellett, akkor kénytelenek voltunk elvenni azt magunknak.
A bátyám volt az, akit sokkal inkább apának nevezhettem volna. Az ő unszolására és anyánk beleegyezésével én és a testvéreim otthagytuk őt és az apánkat. Apánk ugyanis idő közben alkoholista is lett a rengeteg balszerencse miatt, mely a játékok miatt érte, így gyakran megvert minket. Ez volt az oka a távozásunknak. Azóta sem hallottam róluk semmit, de őszintén szólva nem is nagyon érdekelnek még mostanság sem. Ekkor mindössze hét éves voltam, míg a bátyám már tizenkettő, az öcsém hat a húgom pedig mindössze négy.
Szüleink nélkül sem változott szinte semmi. Ugyanazt tettük, mint eddig, mindössze nem haza mentünk esténként, hanem egy közel eső, kihalt házba. Itt azonban nem voltak sem ablakok sem pedig ajtók, ráadásképpen pedig a tető sem volt teljesen hiánytalan, így esőzések alkalmával a víz rengeteg helyen befolyt és szinte semmi sem maradt szárazon. Ez okozta a húgom elvesztését. Egyszerű meghűlésnek tűnt elsőre, de másnap reggel nem nyitotta ki a szemét hiába ébresztgettük, s azóta sem nyílt ki az a szem soha.
Így már csak hárman maradtunk, ez a szám pedig pár évvel később még tovább fogyatkozott. Az öcsém, mikor már ő is tizennégy volt, beállt egy helyi bandához, és nem sokkal ezután egy rivális csapattal történt összetűzésben megölték. A bátyám azt mondta nekem, hogy megbosszulja őt, ezért elment, de nem tért vissza. Mint később megtudtam vele is végeztek azok, akiken bosszút akart állni. Eredetileg én is vele akartam menni, de nem hagyta, mondván, hogy nekem ez nem járható út.
Én ekkor már tizenhat voltam, az életem pedig gyakorlatilag egy kupac lócitromot sem ért. Nem volt senkim és semmim, így hát eldöntöttem, hogy valami célt találni fogok magamnak. A sugallat egy másik sráctól jött, akit már évek óta ismertem. Ő folyton azt ismételgette, hogy egy nap ő lesz az, aki legyőzi Druagát. Nem volt igazán a barátom a másik kölyök, csupán az élet sodort minket egymás mellé. Persze én rendszerint kinevettem őt, amikor ezzel a bugyuta álmával hozakodott elő, de azért mégis nagy hatással volt rám. Elhatároztam, hogy én sem leszek rest. Nekem nem alakultak ki ilyen nagyra törő vágyaim, én csupán csak pénzt akartam, amiből fenn tudom tartani magam, egy házat, ahol élhetek, nyugalmat, esetleg még családot is, bár az már csak hab lett volna a tortán.
Ehhez az egyetlen mód a torony volt. Ezért mentem el Meskiába. Azt hallottam, hogy aki eléggé rátermett, az olyan kincseket lelhet ott, melyből gyorsan meggazdagodhat, már persze ha túléli a szörnyeket. Ehhez azonban felszerelésre is szükségem volt, ezért hát szereztem magamnak. Nem épp a legtisztességesebb módon, hiszen úgy loptam össze innen-onnan a szedett-vedett holmikat, de mire elértem Meskia városát, addigra már egész kis arzenálom lett. Egy pajzsom, egy kardom, megy némi egyéb páncéldarabom, melyeket ha nem is büszkén, de azért viseltem.
Amikor pedig elértem a tornyot, már csak egyetlen dolog volt hátra: Társakat szerezni a megmászásához. Tisztában voltam vele, hogy ez egyedül szinte lehetetlen, így hát nem is álmodtam efféle dolgokról. Társas keresésén ügyködöm most is, történetem pedig még csak most vette kezdetét. És hogy hogyan ér majd véget? Nos, egyszer minden kiderül, de az már… egy másik mese.
