Magánküldetés: Közeleg a nyár.. (Vándor, Saito, Haneko)

Boldog csevej. Ez volt az utolsó dolog, amelyet a fogadóból kilépve hallottam. Én nekem csak egy egyszerű sóhaj tör ki a torkomból. Nem szerettem a sok nyüzsgést. Túl sok bajba kerül, ha túl nagy tömeg vesz körül. Egy szempillantás alatt eltűnhet az erszényed, vagy például hirtelen egy kés terem a hátadban, hogy aztán elrabolják mindened. Akárhogy is a kinti fény bántja szememet. Fél kezemet napellenzőnek használom, majd végignézek az utcán. Minden békés, habár nem annyira csendes. Egyelőre egy szörny sem háborgatja egyelőre a drága városunkat. Anu nyarának közeledtével az emberek hangulata egyre izgatottabb lett, míg az enyém csak romlott. Túl sok vakmerő Kalandozó indul neki a nem éppen biztonságos útnak. Na, nem mintha én sem akarnám megmászni a tornyot, de csakis roppant elővigyázatossággal. Nem akartam, hogy elkapkodjam az indulást, bár nem is áltattam magamat azzal, hogy egyáltalán sikerülne eljutni a Fény szentélyébe Anu nyarába egyedül a mostani erőmmel. Bár már ismerem a Holdsarló technikáját, sajnos nem vagyok elég erős ahhoz, hogy két fegyverrel harcolhassak. Erősebbik fegyveremet jelenleg mesterem szállásán hagytam elrejtve, és emiatt a gyengébbik kardomat használom a harcok során. Fekete ruhám csuháját fejemre helyezem, így árnyékba rejti arcomat. Elindulok szép, lassú léptekkel. A környezetemben elhaladó emberek csevegését semmibe véve haladok előre. Úgy gondoltam be kéne néznem egy kovácsházba, hátha akad ott valami számomra való. Nem sok megbízható kovácsot ismerek, ám ha minden igaz a főtér közelében van egy eléggé jó hírű üzlet. Kis távolságot megtéve azonban megállok. Valami furcsát éreztem a levegőben. Nem tudom miért, de bajt érzek, pedig minden nyugodtan, hétköznapinak érzek. Rossz dolog eljövetelét érezve felnézek az égre.
- Itt valami nem stimmel. – mondom halkan.

Spoiler:

Utam során egy piactérhez értem , s elámultam mennyi mindent árulnak erre felé az emberek így hát gondoltam körülnézek picit. Sok minden tetszett ott, s volt is némi költeni való nálam, de én vigyázok s nem fogom mindenem egy-kettőre elkölteni.
Nem messze tőlem, észrevettem egy fegyver árust, s nála rengeteg íjat,nyilat és tőröket. Álmaim árusa volt ez talán? Annyira szépek voltak, s kidolgozottak. Egyszerűen nem tudtam továbbmenni onnan. Hihetetlenül szeretem a fegyvereket, főleg azokat melyeket használni is tudok, s nagyon belemerültem a válogatásba.
Ahogy nézegettem a fegyvereket, hisz nem ártana valami erős fegyver számomra, egyszer csak valami motoszkálást hallottam magam mögött. Nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, biztosan valaki más is nézelődik mögöttem. Nem sokra rá már futás hangja halladszot, ekkor hátam mögé pillantottam, s alig hittem el amit láttam.
- Megloptak? - Mondtam halkan. Majd a kis vakarcs után eredtem, hogy vissza szerezzem csöppnyi kis vagyonom. Ami nem tűnt egyszerűnek, hisz elég gyorsan szedte a lábait.
- Hé, Állj meg te kis tolvaj. - Kiáltottam a kölyök után. Mivel egyedüli gyermek voltam , így nem szoktam hozzá a gyerekekhez, általában egyedül voltam. Nem is vagyok nagy társasági ember, így eléggé idegesített, hogy ilyen kis taknyos veszi el az erszényemet. Bár érzelmeim nem igazán mutatom ki, így nem volt észrevehető rajtam a mérgem.
A fiú már elég sokkal járt előttem, így nehézkes volt közelebb kerülnöm hozzá, pedig viszonylag gyorsan futok, hisz íjász lennék, vagy mi.
Elég hamar a fiú előtt megpillantottam egy páncélos férfit, s akár tetszett akár nem , segítségét kellett kérnem.
- Elnézést, Uram! Kapja el, kérem! - Kiáltottam oda. Remélem meghallotta, s segíteni fog rajtam.

A nyár. Az időszak, melyről már oly sokat hallottam már a küszöbön állt. Még sosem volt szerencsém megtapasztalni ezt az időtartamot Meskiában, csupán hallomásból ismertem, de már alig vártam, hogy én is részesévé válhassak. Ezen felbuzdulva a piacra mentem, hogy megvizsgáljam a kereskedők portékáit, hátha akad köztük valami olyasmi, ami elnyeri a tetszésem és a szűkös anyagi kereteimmel meg is engedhetek magamnak. Bár persze, ha pénz kellett, éppenséggel lophattam is volna magamnak, akárcsak régebben, ellenben azon a környéken, amerre jártam nem lett volna túl szerencsés bármit is megfújni. Nem lehetett tudni, hogy ki az olyan kalandozó, aki előbb levágná az ember kezét, mint hogy az végig tudná gondolni, hogy hogyan is akarja meglopni az illetőt és ki az a szerencsétlen béna, akitől el lehet venni az értékeit.
Így hát kénytelen voltam a már megszerzett anyagi hátteremmel beérni, legalábbis addig, amíg el nem tudom végezni az első portyámat a toronyban, ahol remélhetőleg szerezhetek majd egy-két értékes dolgot is. Így hát csak nézelődtem, egészen addig, amíg a békés sétámat éktelen kiabálás nem szakította meg. Egy lány óbégatott valamit, bár nem egészen értettem, hogy mit, de egyenesen rám nézett, így kénytelen voltam azt hinni, hogy nekem szól, majd megláttam a futó kölyköt, aki egyenesen felém tartott, mindössze egy-két méter választott már csak el minket.
~ Vajon mi legyen? - tűnődtem, de nem volt sok időm mérlegelni.
Egyfelől mondhatni sorstársam lehetett a kölyök, nekem viszont nem volt vajból a szívem. Így amikor elhaladt volna mellettem, megragadtam a karját, majd a másik kezemmel kikaptam a kezéből az erszényt, miközben a gyerek a földre esett. Hogy ez egy lovagi cselekedet lett volna, hogy segítsek egy bajba jutott hölgynek? Természetesen szó sem volt ilyenről. Ellenben jó eséllyel számíthattam jutalomra, amiért visszaadom majd neki a pénzét, így pedig talán szerezhetek egy kis plusz pénzt, amiből pedig mindenki tudja, hogy sohasem lehet elég.

Felszrelések és pontok: